A virág

Ott állt egymagában, istenem de egymagában a kis rózsa.
Vörös volt, és száraz de mégis gyönyörű.
Azt éreztem, hogy az enyém senki másé, csak az enyém!
Mintha mondani akarna valamit! És közelebb hajoltam hozzá.
Ekkor belekapott a szirmaiba hideg pusztai szél!
De még mindig, mondani szeretne valamit!
Dalolj , dalolj csak kisvirág.
Mond csak el nekem, mi nyomja a te kis lelkedet?
De már késő ,a szirmait elvitte a szél!
Virág, állj meg! Virág! Mond el, mond el !-futottam utána.
Már késő!- és akkor visszanéztem a árván maradt szárra.

Ó hát rájöttem a titkodra!
De ne félj, nem mondom el senkinek, megőrzöm itt a lelkem mélyén!
És tudd meg, én soha nem leszek a pusztában egyedül maradt rózsa!
És Te, te aki ezt olvassa! Figyelj jól rám!
Ne maradj egyedül a világban, soha!!!
Hisz nincs is annál nagyobb fájdalom az életben, mikor árva virággá válunk!