Mosolyod örök, mint Te magad.
S ha már csak emléked marad
Nekem, hogy benne még lássalak,
És mégis ugyanúgy várjalak,
Mint aki tudja, hogy visszatérsz,
Sokezer szilánkká törve szét,
Múltunk szülte álom-otthonod,
Kés szaggatta, vékony szívburok
Hasad, és vérízű könny csurog,
Mint kigúnyolt gyermek úgy zokog,
Bennem a Tudat, hogy itt vagyok,
S csak emlékednek áldozok.
Angyal!
Szeretlek, de látod fáradok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése