Éjjel láttam meg arcodat,
a hold,fátyolba burkolta magát,
alig hallottam hangodat,
pedig közel volt hozzám a szád.
Akkor árultad el a neved,
melyet zár alatt tartok az óta én,
ott fogtad meg kezem,
s lelked szorosan karolta az enyém.
Elbújt végképp a vándor,
szellő sem kószált a nádas között,
közel lett hirtelen a távol,
szerelem lopakodott a Duna fölött.
Csókoltam nyakad szép ívét,
s remegés futott át ernyedt testeden,
hátad érintette a fa kérgét,
a sötétben lecsuktad mosolygós szemed.
Tétován átölelted derekam,
és remegve kínáltad fel érintetlen szád,
nyelvem fogadon átszaladt,
s most már mohón csimpaszkodtál rám.
Mindent akartál és semmit,
mennybe fel s a pokolra jutni csak velem,
a sok kevés is szokott lenni,
lelkünk ölelése előttünk már beteljesedett.
Éjjel a szerelem ránk talált,
nem csak a test, de lényünk is ölelkezett,
te az enyém,én tiéd voltam már,
de mint mindennek,ennek is vége lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése