skip to main |
skip to sidebar
- Éjszakákon át gondolkodom, mivel érdemeltem ki, hogy 57 éves koromra hajléktalan maradtam, rehabilitációs ellátásból élek és nem láthatom a gyerekeimet és az unokámat.
1994. leszázalékoltak, a munkahelyem megszűnt, akkor váltam el a férjemtől is, így abból a kis segélyből neveltem fel és iskoláztattam ki a két gyerekemet. Magamtól mindent megvontam, nagyon sokat lefeküdtem éhen, csak hogy a két gyereknek legyen másnapra élelem. Senki nem segített rajtam, mivel a szüleim, nagyszüleim meghaltak, fordulhattam bárhova csak elutasításban volt részem. Nagyon nehezen, de felneveltem őket, soha egy rossz szót nem hallottak tőlem, egyetlenegyszer sem emeltem rájuk a kezem. Mind a két gyerekem leérettségizett : a fiam / aki most 32 éves, van egy élettársa és egy közös gyerekük/
gépésztechnikus lett, a lányom / aki 26 éves, neki is van élettársa, együtt laknak a fiúéknál/ érettségi után német nyelvvizsgát szerzett és az országos ügyviteli technikusi versenyen második lett, így megkapta vizsga nélkül a technikusi bizonyítványt.
- 1982. építettünk közösen a volt férjemmel egy házat, ami fele-fele alapon szerepelt a tulajdoni lapon. Ezt eladtuk és vettem a két gyerekkel egy másik házat, amit a fiam nevére írattam, hogy ne kelljen nekik utánam még hagyatékot sem fizetni. Magamra még a haszonélvezetet sem írattam.A fiam elköltözött az élettársához, felszedtek egy csomó kölcsönt, mert a "színvonalat" tartani kellett,azután meg kimentek Angliába. Azóta is ott élnek, a tartozást nem fizetik, azt ráterhelték a házra, amiben addig én laktam egyedül, mert a lányom sem nézett felém, vagy ha igen, akkor úgy beszélt velem, mint egy kutyával. A jelzálog miatt árverezésre került a ház, amit nekik vettem, és felszólított a két gyerekem, hogy hagyjam el a házat, menjek öregek otthonába, vagy albérletbe, vagy ahová akarok. Idegileg teljesen kikészültem, pszichiátriára kellett járnom. Egy idő után megismerkedtem a jelenlegi férjemmel és beköltöztünk Polgárra, mivel sajnos már az ő szülei is meghaltak és egyedül élt ott. Boldog vagyok vele, mert nagyon jó hozzám, tőle kapom vissza mindazt a jót, amit a gyerekeimtől vártam volna: egy kis tiszteletet, megbecsülést és szeretetet. Nagyon fáj és sokszor feltörik bennem az érzés, hogy az én drága szeretett gyerekeim, akiket a mai napig is imádok,
miért tették ezt velem???? A párocskám szokott olyankor vigasztalni, meg lelket önteni belém, de egy anyának belülről lelkileg
rettenetesen fáj!
- Az unokámat sem láthatom. A "Menyem" szerint, mert nincs pénzünk elmenni megnézni.Az nem számít, hogy már járni sem bírok csak rokkantkocsival.Az fáj a legjobban és amíg élek semmi nem törli ki belőlem, hogy a fiam, akit nagyon szeretek mindezekre nem reagál egy sort sem!!!!